Most, hogy mindenki posztolta gyereke általános iskolai bizonyítványát (a kamasz majd úgyse hagyja), mindenki megmagyarázta, hogy hármasokkal is milyen fasza felnőtt lett belőle, a diplomások amúgyis hülyék, a kitűnő tanulók szülei lassan lehajtott fejjel járnak vagy magyarázkodnak, hogy sose volt elvárás a kitűnő… Érdemes kicsit elgondolkozni ezeken az iskolai jegyeken…
Túl a negyvenen és egy kazalnyi bizonyítványosztáson, sajáton is és a gyerekeimén is, határozottan állíthatom, hogy teljesen fölösleges versenyt űzni abból, hogy kinek, milyen tanuló a gyereke. Jól emlékszem és tapasztalom, az iskolák és tanáraik különféle spektrumon osztják azokat a jegyeket. Őszintén tegyük a kezünket a szívünkre! Nincs elég tapasztalatunk ahhoz, hogy ne tudjuk, teljesen fölösleges a “hármasokkal is boldog felnőtt lettem” magyarázkodás? Ez totál önámítás.
Félreértés ne essék, hiába tudjuk vagy akarjuk tudni, mennyit gürizett a gyerek még azért a hármasért is – a felvételinél csak a teljesítményt nézik. A hozott pontokat. Márpedig valahova felvételizni kell… istenem, ilyen az oktatási rendszer. A felvételi után nem elég, hogy helikopterként odarepülünk és azt mondjuk: tessék már felvenni ezt az amúgy hármas tanulót, mert annyit gürizik. Bizony mindig lesz egy-egy jeles és jó tanuló, akinek az átlaga lazán lenyomja imádottunk esélyeit.
Van az elfogult szülő és vannak a zord jegyek. Ezek között kell lavíroznunk. Gyakorlatilag az egyetlen mérőszám a gyerek tudásáról az, ami év közben az e-naplóba, év végén pedig a bizonyítványba kerül. Ezt nézik, ezzel kell majd boldogulniuk.
Amúgyis azt gondolom általános iskolában a hármas ciki. Nem a gyereknek, nekem, szülőnek. Segítettem eleget? Gyakoroltam vele? Felmértem, mit kéne pótolni? Vagy fáradt voltam, ráhagytam? Valljuk meg őszintén alig van követelmény általános iskolában. Ami van, köszönő viszonyban nincs a középiskolával. Baromi kevés…, tulajdonképpen nyolcadikig lazán lehet őket otthon segíteni. Amikor egy töri témazáróra három évszámot kér csak számon a tankönyv? Három rohadt évszámot nem tud megtanulni egy gyerek?
Alsóban nem tudja a szorzótáblát? Igen, nem tudja. Miért? Az iskolában nincs idő, otthon meg nem gyakoroltuk következetesen. Ugyanez az írás. Olyan tempóban kell megtanulniuk a batűvetést, őrületes létszámú osztályokban, hogy akinek nem megy pakkra, annak otthon gyakorolnia kell. Akarom, hogy tudjon helyesen szépen írni vagy lesz valahogy? Készségtárgyakkal vagyok elnéző: rajztanárként boldog lennék, ha ceruzát vagy ecsetet vesz a kezébe. Ének tanárként, ha énekel, tesi tanárként pedig, ha sportolunk – nem minden tanár ilyen…
DE az írás, olvasás, számolás és az alapműveltség, ne legyen már hármas! Nem azért, mert a hármastól kevesebb a gyerek, attól őt még ugyanúgy szeretem!
Mindannyian szánunk vagy remélünk egy jövőt a gyerekünknek. Mindannyian agysebészt vagy személy szerint egy jó fogorvost szeretnék minél közelebb tudni magam mellett a nyugdíjas évekre. Tökéletesen ideális lenne, ha az oktatási rendszer a szülői vágyak kielégítésére épülne fel. Azonban ez nem így van. Alkalmazkodnunk kell.
A magam részéről a jegyek leginkább nekem szólnak kritikaként. Pontosan tudom, hogy melyik gyerekkel és melyik tantárggyal mennyit foglalkoztam év közben (sőt arra is emlékszem, én milyen tanuló voltam, milyen áldozatokkal vagy nélkülük).
Nem, nem az én feladatom megtanítani a tananyagot – ám tisztában vagyok az oktatás helyzetével. Tisztában vagyok vele, hogy pl. 30 gyereknél nem jut elegendő idő vagy türelem azokra, akiknek több figyelemre van szükségük. Minden oldalt tökéletesen megértek, elfogadok, csak azt nem, hogy a gyerekeim alapvető készségek hiányában hagyják el az általános iskolát. Márpedig a hármasok, ha tetszik, ha nem, ezt tükrözik.
Szomorúan látom, hogy manapság még a szülők is azt kommunikálják, hogy nem kell teljesíteni, jó az a hármas, én is boldog ember vagyok… Ám ne felejtsük el! A gyerekeink 2060-ban lesznek nyugdíjasok. Olyan változások előtt áll a jövő, a jövő szakmái, amire fel sem tudunk készülni. El sem tudjuk képzelni, hogyan készüljünk. Épp ezért kötelességünk, hogy gyerekünk ne hármasokat hozzon haza, hanem segítsük, gyakoroljunk vele. Kövessük, kérjünk számon, mert amíg iskolába járnak, addig van idejük. Ne középiskolában kelljen bepótolni az általános iskolai tananyagot. Ne felnőttként kelljen az alapműveltséget összekaparni. Épp elég lesz alkalmazkodniuk az ismeretlen jövőhöz.
Ne legyintsünk már, hogy fölösleges az ötösökért izmozni! Ha a másik gyerek meg tudta csinálni, a sajátunk miért ne tudná? Csak egy kicsit többet kell gyakorolni vagy korrepetálásra járni vagy magántanárhoz. Nem, nem a jegyei miatt szeretjük a gyerekünket, de a közepes bizonyítvány akkor is egy közepes tudásról árulkodik. Ebben a rendszerben, ilyen körülmények között. Akkor is csak közepes lesz a gyerek, a tovább tanulási lehetőségei ennek megfelelően alakulnak. A jövő ilyen fokú kiszámíthatatlansága fényében, szülőként inkább hajtsunk a tutira. Általános iskolás gyerekeknél még könnyű felkelteni az igényt a tudásra – alapvetően kíváncsiak. Aztán persze, ha nincs igazam, beszéljünk úgy húsz év múlva, kinek mire jutott a gyereke és ki mit bánt meg… Szerintem a kitűnő tanulók szülei kevesebb lelkifúróval lesznek…
anyaHAjó 